Útitársaság

Szeretek utazni, a magam módján megnézni a világot, bár olyan nagyon sokat nem utazgattam eddig. Nyaralni mondjuk nem tudok, fáraszt a tétlenség. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, persze csináltunk ilyen klasszikus nyaralásokat, ahogy azt kell.

Néhány éve újra úgy utazunk, az egyik családtaggal, ahogy nagyon szeretek. Bámészkodva, többé-kevésbé felkészülve, benyomásokat gyűjtve. Nem rokonokként utazunk ilyenkor, hanem útitársakként. Olyan útitársakként, akik jól ismerik egymást. Tudják, hogy a másik mit gondol, mi érdekli, látják mikor fáradt, mikor mihez van/nincs kedve és figyelembe veszik egymás igényeit. Nincs szülő, aki megmondja mi van, és nincs gyerek, akinek kívánsága van, egyenlőség van és demokrácia. Ugyanakkor rengeteg közös élményünk van (meg hát a vérvonal is, ugye!), így nagyon jól működő útipárost alkotunk.

Örülök, hogy így szét tudjuk választani a dolgokat, de annak még jobban, hogy milyen olajozottan működünk együtt. Viszonylag keveset találkozunk év közben, 3-4 szóval beszéljük meg a terveket, szétosztjuk a feladatokat (én igyekszem kihúzni magam, csak az észt osztom), és nincs morgás (zsigerből se) ha valaki elszúr valamit. Egyik évben az indulás előtt két nappal derült ki, hogy a személyim fél éve lejárt, útlevelem meg nincs (ezt tudtam, de a személyit nem). Ettől elég ideges lettem, de végül megoldódott és nagyon hálás voltam a különböző vitriolos megjegyzések mellőzéséért (később azért megjöttek). Most megint tervezgetünk, várom a nyarat. Király lesz.