Soha nem hallottam még szarvasbőgést, pedig nagyon szeretnék. Itt élek egy hegység szélén, tele van vadakkal, de valahogy soha nem jön össze. Őzekkel, vaddisznóval, muflonnal, nyúllal, mindenféle négylábúval szoktam találkozni, szarvassal nem. Nem is találkozni szeretnék vele, csak hallani a hangját.
Ismerősök ha mennek, és velük megyek, biztos hogy síri csend lesz. Tuti biztos helyekre megyünk el a túratársammal, olyan csend nem is létezik, ami lenni szokott olyankor. Kicsit gyanús, hogy az erdész ismerős, aki a helyeket ajánlani szokta, mostanában egyre többet somolyog a bajsza alatt, ha szóba jön a dolog. Bosszant is meg nem is, tényleg szeretnék egyszer részese lenni az élménynek, de az erdei alkonyatok azért a maguk csendjében is megérnek egy-egy látogatást. Különleges az az érzés, ami a sötétedés előtt-alatt megszállja az embert, hallgatni a tökéletes csendet, ami valahogy mégis zajokból áll össze.
Eddig mindig esténként próbálkoztunk, alkonyatkor vagy sötétedés után. Most azon gondolkodunk hogy még tenni kellene egy hajnali próbát. Az persze sokkal nehezebb, számomra egy korai kelés hatása kb. egy atomvillanáséval egyezik meg, és nem elég felkelni, de egy szűk órányira van a legközelebbi alkalmas hely is. Szóval problémás, de előbb-utóbb megpróbálom. Jár nekem ez a szarvasbőgés, na!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.