Kezdenek elszaporodni, de legalábbis feltünedezni a közösségi kertek Budapesten. Nemrég eljutottam egybe, remek ötletnek találom, a béke szigete volt a dohos leheletű házak közt.

Ezek a kertek jellemzően építési telkeken vannak, ahol az előző házakat mát lebontották, de a következő még tervezés, engedélyeztetés alatt van, ilyenkor van 1-2 nyár amikor kertté lehet alakítani a telket, aztán ha megkezdődik az építkezés, vagy mehet ki merre lát, vagy sikerül egy másik telket találni és lehet költöztetni a hintát, a komposztosládát meg a szecskavágót.

Nemrég elkészült a Corvin-negyedben egy irodaház, aminek a helyen szintén volt 1-2 évig egy közösségi kert. És a mélygarázs kijárójánál egyszer csak megjelent egy trombitafolyondár. A fal tövében, a térkő burkolat egy arasznyi átmérőjű lyukából kanyargott elő, olyan satnya volt amilyet csak el lehet képzelni, egy kőkemény földgombócból próbált megélni a tűző napon, a forró betonon, víz nélkül. Egy papír volt ráakasztva, rajta valami olyasmi szöveg, hogy legyen itt ez a növény a korábban itt levő, felszámolt közösségi kert emlékére. Senki nem tudja hogyan került oda, egyszer csak ott volt. 1 méter körüli magasságából arra következtetek hogy gerillakertészet útján került oda, de ez csak feltételezés. A trombitafolyondár agresszív növekedésű, szívós növény, volt némi esélye a túlélésre, különösen hogy egyik ismerősömet megérintette a felirat és gondozni kezdte. Locsolta, lemetszette a száraz részeket, hozott rá némi komposztot, szóval  úgy tűnt, a folyondár élete sínen van. Aztán egy nap azt üzente, hogy a növény eltűnt, úgy néz ki hogy valaki kitépte. Annak rendje-módja szerint meggyászoltuk, de még aznap kiderült, hogy happy end van!

Az épület helyén levő közösségi kertet felszámolták, de találtak annak idején másik telket a közelben, és elköltöztek, aztán onnan is, de lényeg hogy a közösség még együtt van. Hallottak a növénykéről valahonnan (1-2 poszt megjelent a témában bizonyos oldalakon), és magukhoz vették, beültették a jelenlegi kertbe. 

Hát milyen csodás fejlemény már! <3

Munkaposzt ez most, bár minden más területen is valid, azt gondolom.

Jól képzett, értelmes emberek között dolgozom, kockák ugyan, de nem elveszettek. Saját szakterületükön jók, komplex problémákat látnak át és oldanak meg.A kifejezés, amivel az őrületbe lehet kergetni őket, az értelemszerűen (engem meg az elvileg-gel, de ez most nem ide tartozik).

Fontos, de nem különösebben kihívást jelentő feladatok (lásd adminisztráció, dokumentáció) esetén fordul elő leggyakrabban a vég nélküli értetlenkedés, illetve lássuk be, hogy inkább zsigeri elutasításról beszélünk. Az “ez annyira bonyolult, képtelen vagyok követni” egyszerűen csak egy “nem akarom”-ot jelent, de munkahelyen azért ez nem egészen így működik.

Többen többféleképpen kezeljük ezt a problémát, nekem két fegyverem van amit be tudok vetni, ezekkel elég jól boldogulok.

Az egyik az, hogy igyekszem nagyon pontosan, egyértelműen fogalmazni, elébe menve minden lehetséges félreértésnek, ez néha nem is olyan egyszerű, mert tudjuk, hogy  a túl hosszú magyarázatokból az első 2-3 mondat marad meg, levelekben az 5. sor utáni rész veszett fejsze L. Ez igazából nem is fegyver, minimum elvárás.

A másik a háttérinformáció kérdése. Minden lehetséges, rendelkezésemre álló és publikus háttérinfót meg kell osztani, ez a véleményem. Ha tudja az ember az okát, hogy miért kell ezt csinálni, a következményeket, hogy mi van ha ez nincs, és a célját, hogy mire lesznek az adatok felhasználva, ebből nekünk milyen hasznunk/kárunk lesz, sokkal könnyebben értelmez. Nem lehet minden folyamathoz, minden előfordulható kimenetre step-by-step leírást adni, egy adott helyzetben értelemszerűen kell eljárni. Ez sokat segít, a kocka bele tudja illeszteni  a saját logikájába a hallottakat, nem kell utasítgatni, bevonva érzi magát, és ez elég is. Szóval: csak értelemszerűen, rugalmasan, gondolkodva.

Nagyon szeretem a Tátrát, évekig jártam vissza rendszeresen, 1-1 hét színtiszta túrázásra. Fizikailag ez elég erős igénybevétel, nekem legalábbis, viszont akkora feltöltődés, ami felér egy resettel. Tavaly nem voltunk, és idén sem, különféle okokból, elsősorban a túratársam más elfoglaltságai miatt.

Elfogadtam, oké, majd megyünk máskor. De azért hiányzott, a levegő, a kilátás, az ólmos esti fáradtság, a reggeli nyafogás, a lapos sziklákon heverészés, az állatok, a virágok, a feeling. Aztán egyszer csak megláttam egy képet. Morskie Oko volt rajta, a kilátás a turistaház elől, nem pont ez, de valami hasonló.És nekem végem volt. Mennem kell, egyedül is akár, ha máshogy nem. Nem tudom miért, egy csomó ilyen hely van, hogy miért pont ettől kattantam be, fogalmam sincs. De döntöttem, megyek. Aztán került gyorsan egy útitárs is, valahogy találtunk alkalmas időpontot is, és lett szállás is. Szóval nincs visszaút, megyünk.

Valahogy megnyugodtam, amikor fix lett a dolog, most érzem csak hogy mennyire hiányzott ez nekem, most olyan, mintha visszakaptam volna valamit, amit már elveszítettem. Az élet szép. (én meg hülye vagyok, de az más kérdés)

Van  a Madártani Egyesületnek egy Madárbarát kert nevű programja. Tudtam róla korábban is, valami szórólapon láttam. Nemrég meg egy ismerősnél a háziasszony mutogatta nagy büszkén a fészeren a Madárbarát kert táblát. Akkor megkérdeztem, hogy mi a lényege ennek, dióhéjban el is mondták, aztán utána is olvastam.

Az derült ki, hogy teljesítek minden feltételt, azaz simán lehetnék madárbarát kert én is, ha egy éven keresztül vezetnék madárészlelési naplót. De nem láttam benne semmi kihívást, semmi erőfeszítést nem kellene tenni, így nem érdekelt.Csakhogy elkövettem egy hibát. Beszéltem itthon a tábláról.

A család szerint nincs a világon trendibb dolog egy ilyen táblánál, ez sokkal hipszterebb mint Tiszta Udvar, Rendes Ház, és nem is tudom hányat lépnénk előre a rokonságban vezetett ranglistán (vagyis mennyivel éreznénk magunkat előrébb). Nem számít, hogy nem tudnánk hová tenni, esetleg csak olyan  helyre, ahol senki nem látja, akkor is kell. Én még mindig nem szándékozom semmit sem tenni a tábláért, de vannak önkéntesek, akik erősen tervezik hogy regisztrálnak. Kíváncsian várom a fejleményeket. :)

Nagy kedvencem Háromkő. Kicsit odébb van, úgyhogy bármerről is próbálom megközelíteni, egész napos elfoglaltság, de nem szoktam rá sajnálni az időt. Érdekes, tőle kb egy kilométerre van Tarkő, magasabban, híresebben, de az valamiért hidegen hagy. Mások is így lehetnek ezzel, ha mindkét helyet útba ejtem, mindig többen vannak Háromkőn, és gyanítom, nemcsak amiatt, mert szélesebb a perem.

Na ez a perem az, ami miatt annyira egyedi hangulata van. Háromkő nem egy (három) kiugró szikla, hanem egy lejtő. Ott vannak persze a sziklák, de nem legfelül, hanem a lejtő oldalában. Tetejébe, Tarkő és Bánkút felől érkezve a lejtő legtetején bukkanunk ki, Bányahegy felől meg  valahol oldalt, a közepe magasságában. Bárhonnan jövünk is, úgy hajlik a terep, hogy amikor kilépünk az erdőből, úgy tűnik, hogy teljesen egyedül vagyunk. Előbbre haladva meg egyszer csak előtűnnek az emberek, akik békésen heverésznek a lejtőn, kutyákkal, piknikeznek, csendesen beszélgetnek, a világért sem zavarnák egymást. Olyan a látvány, mint egy nagyon visszafogott majális. ( A turisták kulturált népek, tiszteletben tartják a privát szférát. ) Van hely bőven, elfér mindenki, nincs kapkodás, mindig nagyon megnyugtató a környezet.

Legutóbb zivatarokat, felhőszakadást jósoltak a békák, de nagyon szükség volt egy kis kimozdulásra, azt gondoltam, egy próbát megér, maximum  elázok. A többség azonban megijedt, üres volt az erdő, odafelé 2-3 emberrel találkoztam, visszafelé meg senkivel. Egyedül voltam én is, az idő végül nagyon kellemesen alakult, szó sem volt esőről. Viszont amikor kiértem Háromkőre, szokás szerint először nem láttam senkit, de a meglepetés az volt, hogy amikor lejjebb mentem, akkor sem. Tényleg teljesen egyedül voltam, kivételes élmény volt.

Olaszország déli részén utazgattunk pár napot nemrég. Sok más mellett a birtokbejáró intézménye ragadott magával, ezt most megosztom.

Ha van birtokod, annak meg kell adni a módját. Nem számít a mérete, és az sem, hogy áll-e rajta valami hát, vagy csak egy kőkupac, némi rom, vagy egyáltalán semmi, csak egy csupasz földdarab. És az sem baj, ha zsebkendőnyi. Lényeg, hogy birtok.

A birtoknak pedig van bejárata. Egyetlen bejárat van, akkor is ha nincs bekerítve. A bejárat kötelező eleme a két darab kőoszlop a birtok belsejébe vezető út (ösvény) elején. Minél inkább ókorinak tűnik, annál jobb. Aztán ott van a következő elem, a kapu. A kapu az oszlopok közt van, ha az oszlopok túloldalán nincs semmi további kerítés, a kapu akkor is kell. Lelakatolva ha nincsenek otthon a lakók, sarkig tárva, ha igen. A kapu lehetőleg kovácsoltvas legyen, az oszlopokhoz vezessen egy íves kőfal, ez a legjobb megoldás. ha valami hiányzik, nem baj. Ha nincs fal, ha két szál deszka a kapu, az se gond. Egyetlen dologgal lehet emelni a feelinget, gyakorlatilag a végtelenségig, a fákkal. Az oszlopok mellett legyenek fák. Kettő, mindkét oldalon egy. A fák magasak legyenek, a legelegánsabb a mandulafenyő, ha az nincs, jó bármi más is, végszükség esetén két fügebokor is megteszi. De a magas fa a legjobb.

Irónia ide vagy oda, félelmetesen szép ez, olyan római korinak tűnik a környék, hogy csak várja az ember hogy mikor tűnik fel valamelyik birtok mélyéről egy gladiátor. Gyönyörű.

Ma olyan történt velem, ami azelőtt sosem, egy terepfutóversenyen voltam rendező. Barátságból mentem el, segíteni, meg ráértem, meg kíváncsi voltam. Picike sportegyesület rendezte, a teljes taglétszám 11 fő, az elnök intéz mindent, de katasztrofális szervező, szóval elkelt a segítség. 

Nem alakult jól semmi, bár a vége azért szép lett. Egy bükki falu fociöltözője volt a bázis, tőle egy bő kilométernyi sétára a rajt és cél. Az öltözőben rettenetes állapotok uralkodtak, a padlót valami trágya-szalma keverék borította, a fogasokra feszített köteleken pedig a csapat frissen mosott mezei száradtak. Jó sok idő elment a rendrakással, így a nevezés megkezdése és lebonyolítása eléggé kapkodós volt. Adott időben az addig összegyűlt sereg átvonult a rajthoz és nekivágott. Gondolom, nem említettem, ahogy addigra esni kezdett, ónos, télvégi eső.

A terv az volt, hogy utánuk megyünk, segítünk a célnál a mérésben, aztán az első befutókkal valaki visszajön a házhoz. Ennek annyi akadálya volt, hogy a házat nem tudtuk bezárni (és azt is megértettük hogy miért találtuk nyitva), így jött a B-terv, egyik megy, másik marad. Lett volna talán több alternatíva is, de az elnök környezettudatos, ami abban (is) nyilvánul meg hogy nem használ mobiltelefont, úgyhogy amint kilépett az ajtón, őt elveszítettük.

De megvolt a verseny, megérkeztek a versenyzők, ki jobb, ki rosszabb állapotban, aztán megjött a befutólista is, aminek alapján elkezdtem összeírni a díjazottakat. Amikor a második helyezettnél jártam, odajött egy férfi és azt mondta, hogy szerinte nem az volt a második befutó, akit most írok, hanem ő. Aztán odajött még egy. Neki egy terepfutó iskolája van, 3 tanítványát hozta el, mögöttük futott végig, kezdettől elsők voltak, senki nem előzte meg őket. Szerinte meg ők az elsők, bár a célban azt hallották, hogy már voltak befutók. De az nem lehet. Na mondom, szép, itt állunk egy csomó bajnokkal, hogy lesz ebből igazság.

És lett, eléggé mesébe illő módon. Az összes érintett összegyűlt az öltöző tetőterében, és rendkívül kulturáltan, higgadtan, megbeszélték a dolgot. A felnőttek mind azt mondták, hogy a fenét se érdeklik az érmek, edzeni jöttek el, de ugyanezt mondta a gyerekek edzője is. Abban is mindenki egyetértett, hogy a gyerekeknek fontosabb az elismerés. Közben kiderült, hogy valóban a gyerekeké a elsőség, de ha nem így lett volna, szerintem az idősebbek (FÉRFIAK!!!) akkor is visszaléptek volna.

Logisztikai okok miatt a pálya nem a verseny reggelén lett kiszalagozva, hanem másfél nappal hamarabb. Ennyi idő elég volt arra, hogy valamelyik tökéletes letépkedjen néhány szalagot, így több különböző útvonal is számításba jöhetett, mindenki arra ment ami neki kézenfekvő volt. Ezért nem előzött meg senkit senki, hiszen nem is egyfelé mentek. Úgyhogy közfelkiáltással az iskolások lettek a győztesek, és nem volt sértődés, sem morgás, csak mosolyogtak az orruk alatt. Én meg csak annyit kérdeztem a végén, hogy: akkor, béke van?, mondták rá, hogy persze, nekem meg valahogy olyan jó kedvem lett a következő pár órában. :)

Az egyik legkedvesebb túrám a Mikulástúra. Mikuláskor van (micsoda meglepetés), nem bükki egyesület szervezi, hanem egy távolabbi város barlangászai. Nem is tudom, hogy jutott eszükbe, de remek ötlet volt, azt el kell ismerni. A barlangászok igen összetartó csapat, ahogy nézem, néhány család, egy baráti társaság lehetett, aztán ahogy nősültek-szaporodtak, úgy nőtt az egyesület létszáma is, meg a tevékenységi kör is szélesedik, már nem  csak barlangásznak.

A Mikulástúra egyrészt attól jó, hogy vannak gyerektávok is, rövid túra, viszonylag sík terepen, sok látnivalóval, tanösvényen. Kisiskolások is nyugodtan végig tudnak menni, meg olyan családok is, ahol egy gyereket apuka a nyakában visz. A másik vonzerő, hogy tényleg ott a Mikulás. A Kecskelyuk barlang előtti placcon álldogál, teljes díszben, és édességet osztogat. Nagyon meghökkentő látvány a havas (esetleg sáros) erdő közepén, annak, aki nem számít rá. Ha nagyon hideg van, a Mikulás pálinkával védi az egészségét, ilyenkor elég vidám. Ha nincs hideg, akkor a Mikulás pálinkával védekezik az unalom ellen, ilyenkor elég vidám. És van mellette krampusz is, mégpedig női krampusz, egy vagy kettő, ahogy sikerül. Ők vigyáznak a Mikulás tekintélyére, lehet velük fényképezkedni is. Hogy legyen némi ismeretterjesztés is, néha a barlangot is bevilágítják egy szakaszon (sajnos nem túl hosszú a járható rész), de be lehet menni, kicsit bámészkodni.

Mikulás a túra elején van, még a város szélén, a gyerekek miatt, onnantól a hosszabb távok már gyakorlatilag hagyományos túraként mennek tovább, kegyetlen szintemelkedéssel. A cél egy kulcsosházban van, Ómassán, a kocsma mellett, meleg napközis tea, zsíroskenyér, lilahagyma, emléklap kombóval. Pici ház, zsúfoltság, mert a fél egyesület ott is alszik, de valami hihetetlenül barátságos hangulat van. Bár december elején eléggé átfagy az ember, mire végigér, még akkor is, ha nem esik az eső vagy a hó, talán ez is az oka a kellemes emlékeknek. A szarráázós alkalmakról meg ne is beszéljünk, gyorsan megnéztem az előrejelzést, azt ígéri idén csak köd lesz, de csapadék nem. Hát, úgy legyen, a sár úgyis derékig ér.

10 olyan év van az életemben, amikor nem kertes házban éltem, a többiben mindig volt körülöttem valami kis zöld udvar. Gyerekkoromban nem szerettem a kertet, igaz, akkor hagyományos veteményeskertet tartottak a szüleim, utáltam benne segíteni. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy nyári reggeleken pizsamában lehetett menni egy kört és lelegelni az előző nap beérett epret, málnát, ribizlit. Bár nem szívesen foglalkoztam vele, azért rengeteg minden rám ragadt, a mit, mikor, hogyan ültetünk és gondozunk témakörből.

Később lett saját kertem, óriási. Nagy lendülettel művelni kezdtem, tanultam a szomszédoktól, olvastam sokat, de hamar kiderült, hogy jóval több időt kellene beletenni, mint a munka utáni 1-2 órák. Maradt a fenntartás, gyümölcsfák, fűnyírás, eléggé elvadult, de nem bántam, jó volt a teraszon üldögélve a zöldön pihentetni a  szememet.

Aztán megint új ház jött, új kerttel. Ez jobban kitalált, a mérete is szerencsésebb, pici veteményes, pici málnás-epres, fű, fák, sziklakert, mindenből annyi, amennyit még hobbiszinten is rendben lehet tartani. Ez a nekem való megoldás, szívesen bogarászok a fűben, a sziklakert növényei közt, megnyugtat, kikapcsol. Vannak olyan időszakok amikor több munka lenne, olyankor vagy ráérek, vagy nem, ha nem, nem stresszelek rajta. Ha nagyobb átalakítás kell, hívok kertészt, nem akarok küszködni, örülni akarok a kertemnek (utólag persze mindig megfogadom, hogy ide többet kertész a lábát nem teszi be, de hát ez már az emberi természetből fakad).

Szóval tetszik nagyon ez a mostani állapot, díszfákat metszek, sövényt nevelek, remekül ellenpontozza az irodai környezetet. Elgondolkodom a munkahelyi dolgokon, elég gyakran földtúrás közben jut eszembe valami jó megoldás, a másik opció sajnos az hogy a nagy gondolkodásban belevágok a kezembe a metszőollóval, ez szerencsére ritkább. Van egy-két ötlet, amiről már látszik hogy nem lesz életképes, a talajtakarók pl az istennek nem akarnak futni, de még nem engedtem el a tervet. Erős elhatározással hárítom a mindenféle ajándék növénykéket, már tudom, hogy a kevesebb több. A fűnyírás nem a hobbim, de vannak a családtagokkal különféle egyezségek, amik ezt a terhet majdnem teljesen leveszik a vállamról.

Elégedettség van, na!

Soha nem hallottam még szarvasbőgést, pedig nagyon szeretnék. Itt élek egy hegység szélén, tele van vadakkal, de valahogy soha nem jön össze. Őzekkel, vaddisznóval, muflonnal, nyúllal, mindenféle négylábúval szoktam találkozni, szarvassal nem. Nem is találkozni szeretnék vele, csak hallani a hangját.

Ismerősök ha mennek, és velük megyek, biztos hogy síri csend lesz. Tuti biztos helyekre megyünk el a túratársammal, olyan csend nem is létezik, ami lenni szokott olyankor. Kicsit gyanús, hogy az erdész ismerős, aki a helyeket ajánlani szokta, mostanában egyre többet somolyog a bajsza alatt, ha szóba jön a dolog. Bosszant is meg nem is, tényleg szeretnék egyszer részese lenni az élménynek, de az erdei alkonyatok azért a maguk csendjében is megérnek egy-egy látogatást. Különleges az az érzés, ami a sötétedés előtt-alatt megszállja az embert, hallgatni a tökéletes csendet, ami valahogy mégis zajokból áll össze.

Eddig mindig esténként próbálkoztunk, alkonyatkor vagy sötétedés után. Most azon gondolkodunk hogy még tenni kellene egy hajnali próbát. Az persze sokkal nehezebb, számomra egy korai kelés hatása kb. egy atomvillanáséval egyezik meg, és nem elég felkelni, de egy szűk órányira van a legközelebbi alkalmas hely is. Szóval problémás, de előbb-utóbb megpróbálom. Jár nekem ez a szarvasbőgés, na!