Háromkő

Nagy kedvencem Háromkő. Kicsit odébb van, úgyhogy bármerről is próbálom megközelíteni, egész napos elfoglaltság, de nem szoktam rá sajnálni az időt. Érdekes, tőle kb egy kilométerre van Tarkő, magasabban, híresebben, de az valamiért hidegen hagy. Mások is így lehetnek ezzel, ha mindkét helyet útba ejtem, mindig többen vannak Háromkőn, és gyanítom, nemcsak amiatt, mert szélesebb a perem.

Na ez a perem az, ami miatt annyira egyedi hangulata van. Háromkő nem egy (három) kiugró szikla, hanem egy lejtő. Ott vannak persze a sziklák, de nem legfelül, hanem a lejtő oldalában. Tetejébe, Tarkő és Bánkút felől érkezve a lejtő legtetején bukkanunk ki, Bányahegy felől meg  valahol oldalt, a közepe magasságában. Bárhonnan jövünk is, úgy hajlik a terep, hogy amikor kilépünk az erdőből, úgy tűnik, hogy teljesen egyedül vagyunk. Előbbre haladva meg egyszer csak előtűnnek az emberek, akik békésen heverésznek a lejtőn, kutyákkal, piknikeznek, csendesen beszélgetnek, a világért sem zavarnák egymást. Olyan a látvány, mint egy nagyon visszafogott majális. ( A turisták kulturált népek, tiszteletben tartják a privát szférát. ) Van hely bőven, elfér mindenki, nincs kapkodás, mindig nagyon megnyugtató a környezet.

Legutóbb zivatarokat, felhőszakadást jósoltak a békák, de nagyon szükség volt egy kis kimozdulásra, azt gondoltam, egy próbát megér, maximum  elázok. A többség azonban megijedt, üres volt az erdő, odafelé 2-3 emberrel találkoztam, visszafelé meg senkivel. Egyedül voltam én is, az idő végül nagyon kellemesen alakult, szó sem volt esőről. Viszont amikor kiértem Háromkőre, szokás szerint először nem láttam senkit, de a meglepetés az volt, hogy amikor lejjebb mentem, akkor sem. Tényleg teljesen egyedül voltam, kivételes élmény volt.