8 nap múlva lesz 1 éve, hogy meghalt. Az elmúlt 1-2 napban sokat gondolkodtam azon, hogy milyen fura is az ember. Beteg volt, hosszú leépülés elé nézett, és mind fel voltunk rá készülve (vagy azt képzeltük hogy fel vagyunk), hogy keserves vége lesz. Nem így alakult, keserves lett, de nem úgy ahogy számítottunk rá. És itt jön az emberi furcsaság. Mindannyian tudjuk, hogy jó ez így, tulajdonképpen a legjobb, ami történhetett, mégis, sokáig éreztem úgy, hogy átvertek. Hogy elvett tőlem a sors valamit, amitől nagyon tartottam, amit a hátam közepére se kívántam, de mégis járt nekem. Egyrészt jól tette, hogy elvette, másrészt meg nem erről volt szó. És nem értem. Miért hiányzott valami, ami rossz lett volna? Talán azért mert elköszönhettünk volna egymástól? Talán értette volna, talán nem. A kóma alatt is elköszöntem, többször is, de az mégis más, nekem legalábbis más volt. Semmit nem ért.
Bölcsek az öregek ezzel a gyászévvel, tényleg egy év kell mire elsimulnak bennünk a dolgok, még akkor is, ha kifelé nem gyászolunk. Még mindig szeretnék elköszönni, de már elfogadom hogy így történt. Legjobban. Szóval viszlát :)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.