Augusztus van, már kikeltek a pókgyerekek. Idén remek szaporulat volt, az én lakásom legalábbis tele van pici hálókkal, benne gombostűfejnyi lakókkal. Vannak kicsit nagyobbak is, ők talán korábban születtek egy kicsit ( nagyon nem vagyok tisztában a pókok szaporodási ciklusaival, elismerem), de olyan igazán nagyok nincsenek.
Az egyik családtagom fél a pókoktól. A ház mellett, ahol korábban laktunk volt egy óriási üres melléképület. Fémszerkezet, lemezborítás, száraz, meleg, háborítatlan, ideális hely a pókok számára. El is szaporodtak benne rendesen, ha néha be kellett menni, célszerű volt seprűvel felszerelkezni, így növelve a túlélési esélyeinket. A mondott családtagot eleinte nem zavarták a pókok, nagyfiú volt már akkor is, nem foglalkozott velük. De aztán egyszer csak valahogy betelt a pohár, elég lett a pókokból. Elutasítás, undor, félelem lett belőle, most ott tartunk hogy ha találkozik egy pókkal, segítséget hív az eltávolításhoz.
Elutaztunk, egy hétre, ő itthon maradt. Amikor hazajöttünk, akkor láttam, hogy tele a lakás pókkal. Ő épp nem volt itthon, kíváncsi voltam, hogy viseli a dolgot. Hát sehogy. Meggyőződésem, hogy nemcsak fél a póktól, hanem vak is, másként hogyan lehetne, hogy nem is vette észre őket? Mert pontosan ez történt, békésen éldegéltek egymás mellett, a fiam meg a pókok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.