Ma olyan történt velem, ami azelőtt sosem, egy terepfutóversenyen voltam rendező. Barátságból mentem el, segíteni, meg ráértem, meg kíváncsi voltam. Picike sportegyesület rendezte, a teljes taglétszám 11 fő, az elnök intéz mindent, de katasztrofális szervező, szóval elkelt a segítség.
Nem alakult jól semmi, bár a vége azért szép lett. Egy bükki falu fociöltözője volt a bázis, tőle egy bő kilométernyi sétára a rajt és cél. Az öltözőben rettenetes állapotok uralkodtak, a padlót valami trágya-szalma keverék borította, a fogasokra feszített köteleken pedig a csapat frissen mosott mezei száradtak. Jó sok idő elment a rendrakással, így a nevezés megkezdése és lebonyolítása eléggé kapkodós volt. Adott időben az addig összegyűlt sereg átvonult a rajthoz és nekivágott. Gondolom, nem említettem, ahogy addigra esni kezdett, ónos, télvégi eső.
A terv az volt, hogy utánuk megyünk, segítünk a célnál a mérésben, aztán az első befutókkal valaki visszajön a házhoz. Ennek annyi akadálya volt, hogy a házat nem tudtuk bezárni (és azt is megértettük hogy miért találtuk nyitva), így jött a B-terv, egyik megy, másik marad. Lett volna talán több alternatíva is, de az elnök környezettudatos, ami abban (is) nyilvánul meg hogy nem használ mobiltelefont, úgyhogy amint kilépett az ajtón, őt elveszítettük.
De megvolt a verseny, megérkeztek a versenyzők, ki jobb, ki rosszabb állapotban, aztán megjött a befutólista is, aminek alapján elkezdtem összeírni a díjazottakat. Amikor a második helyezettnél jártam, odajött egy férfi és azt mondta, hogy szerinte nem az volt a második befutó, akit most írok, hanem ő. Aztán odajött még egy. Neki egy terepfutó iskolája van, 3 tanítványát hozta el, mögöttük futott végig, kezdettől elsők voltak, senki nem előzte meg őket. Szerinte meg ők az elsők, bár a célban azt hallották, hogy már voltak befutók. De az nem lehet. Na mondom, szép, itt állunk egy csomó bajnokkal, hogy lesz ebből igazság.
És lett, eléggé mesébe illő módon. Az összes érintett összegyűlt az öltöző tetőterében, és rendkívül kulturáltan, higgadtan, megbeszélték a dolgot. A felnőttek mind azt mondták, hogy a fenét se érdeklik az érmek, edzeni jöttek el, de ugyanezt mondta a gyerekek edzője is. Abban is mindenki egyetértett, hogy a gyerekeknek fontosabb az elismerés. Közben kiderült, hogy valóban a gyerekeké a elsőség, de ha nem így lett volna, szerintem az idősebbek (FÉRFIAK!!!) akkor is visszaléptek volna.
Logisztikai okok miatt a pálya nem a verseny reggelén lett kiszalagozva, hanem másfél nappal hamarabb. Ennyi idő elég volt arra, hogy valamelyik tökéletes letépkedjen néhány szalagot, így több különböző útvonal is számításba jöhetett, mindenki arra ment ami neki kézenfekvő volt. Ezért nem előzött meg senkit senki, hiszen nem is egyfelé mentek. Úgyhogy közfelkiáltással az iskolások lettek a győztesek, és nem volt sértődés, sem morgás, csak mosolyogtak az orruk alatt. Én meg csak annyit kérdeztem a végén, hogy: akkor, béke van?, mondták rá, hogy persze, nekem meg valahogy olyan jó kedvem lett a következő pár órában. :)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.