Egy kicsit szétszórt család a mienk, különösen férfiágon. Én se panaszkodhatok, de még mindig él bennem a sérelem, hogy apám egyszer szembejött velem az utcán, és a felismerés legcsekélyebb jele, egy árva szó nélkül el is ment mellettem. Én meg ott álltam a köszönésre nyitott számmal meg a ráfagyott mosollyal. Bár örülnöm kellett volna, hogy nem vett észre, mert éppen tilosban jártam, valami fiúügy miatt, de annyira zokon vettem, hogy egy lépésnyi távolságból nem volt képes észrevenni/felismerni, hogy évekig orroltam miatta.
Most a tesómmal vannak hasonló tapasztalataim. Időről időre elmegyek mellette az autópályán. Magától nem vesz észre, nem ismer fel, ezt már elfogadom. Nyilván el van merülve a gondolataiba, az útra vagy az útitársaira koncentrál. De szeretnék köszönni neki, így változatos módokat eszeltem ki, hogy felhívjam a figyelmét. Dudálok, villogok, beállok elé, vészvillogózok, beleállok a fenekébe, ami neveletlenséget el lehet követni, elkövetem. Semmi. Még annyi se. Ma ismét találkoztunk, s bennem az merült fel, hogy lehet hogy csak egy fantom vagyok, azért nem lát? Itthon megnyugtattak, hogy igenis létezem, látszom, és legközelebb koccintsam meg hátulról, akkor majd biztosan észrevesz. Hát, még gondolkodom. Talán előtte még a hajókürtöt megpróbálom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.