Nagyon szeretem a Tátrát, évekig jártam vissza rendszeresen, 1-1 hét színtiszta túrázásra. Fizikailag ez elég erős igénybevétel, nekem legalábbis, viszont akkora feltöltődés, ami felér egy resettel. Tavaly nem voltunk, és idén sem, különféle okokból, elsősorban a túratársam más elfoglaltságai miatt.
Elfogadtam, oké, majd megyünk máskor. De azért hiányzott, a levegő, a kilátás, az ólmos esti fáradtság, a reggeli nyafogás, a lapos sziklákon heverészés, az állatok, a virágok, a feeling. Aztán egyszer csak megláttam egy képet. Morskie Oko volt rajta, a kilátás a turistaház elől, nem pont ez, de valami hasonló.
És nekem végem volt. Mennem kell, egyedül is akár, ha máshogy nem. Nem tudom miért, egy csomó ilyen hely van, hogy miért pont ettől kattantam be, fogalmam sincs. De döntöttem, megyek. Aztán került gyorsan egy útitárs is, valahogy találtunk alkalmas időpontot is, és lett szállás is. Szóval nincs visszaút, megyünk.
Valahogy megnyugodtam, amikor fix lett a dolog, most érzem csak hogy mennyire hiányzott ez nekem, most olyan, mintha visszakaptam volna valamit, amit már elveszítettem. Az élet szép. (én meg hülye vagyok, de az más kérdés)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.