Augusztus van, már kikeltek a pókgyerekek. Idén remek szaporulat volt, az én lakásom legalábbis tele van pici hálókkal, benne gombostűfejnyi lakókkal. Vannak kicsit nagyobbak is, ők talán korábban születtek egy kicsit ( nagyon nem vagyok tisztában a pókok szaporodási ciklusaival, elismerem), de olyan igazán nagyok nincsenek.

Az egyik családtagom fél a pókoktól. A ház mellett, ahol korábban laktunk volt egy óriási üres melléképület. Fémszerkezet, lemezborítás, száraz, meleg, háborítatlan, ideális hely a pókok számára. El is szaporodtak benne rendesen, ha néha be kellett menni, célszerű volt seprűvel felszerelkezni, így növelve a túlélési esélyeinket. A mondott családtagot eleinte nem zavarták a pókok, nagyfiú volt már akkor is, nem foglalkozott velük. De aztán egyszer csak valahogy  betelt a pohár, elég lett a pókokból. Elutasítás, undor, félelem lett belőle, most ott tartunk hogy ha találkozik egy pókkal, segítséget hív az eltávolításhoz.

Elutaztunk, egy hétre, ő itthon maradt. Amikor hazajöttünk, akkor láttam, hogy tele a lakás pókkal. Ő épp nem volt itthon, kíváncsi voltam, hogy viseli a dolgot. Hát sehogy. Meggyőződésem, hogy nemcsak fél a póktól, hanem vak is, másként hogyan lehetne, hogy nem is vette észre őket? Mert pontosan ez történt, békésen éldegéltek egymás mellett, a fiam meg a pókok.

Diana a csángó keresztgyerekem neve. Van egy program, romániai csángó magyar gyerekek iskolai keretek között történő magyar nyelvre tanítását célozza. Civil mozgalomként indult, most erősebb már az egyházi befolyás, és nagyon Budapest-központú lett minden az utóbbi néhány évben, de a lényeg ettől nem változott. A támogatók nem személyeket támogatnak, hanem a kezdeményezést. A tankönyveket, a tanárok fizetését, a tantermek fűtését télen, ha bérelni kell tantermet, akkor a bérleti díjat, ilyeneket. A tanárok amúgy fillérekért dolgoznak, valami jelképes tiszteletdíjért, az utazási költségeik megtérítéséért.

Keresztapa programnak hívják, nem az olasz módi miatt, hanem azért, mert a csángó magyarok ha valakivel szemben a tiszteletüket akarják kifejezni, keresztapának/keresztanyának szólítják az illetőt. Innen a név. Ha igény van rá, kijelölnek egy gyereket, akivel aztán lehet személyes kapcsolatot is tartani, hogy erősödjön a rokoni érzés. Én is jeleztem, hogy szeretnék személyes kapcsolatot, kiválasztottak egy előre megírt bemutatkozó levelet, elküldték nekem a kontaktot, így "szereztem" Dianát. Leveleztünk régebben, felváltva, vele és a tanítóval, egy ideje már csak a tanító ad híreket néha. Időnként jönnek fényképek is, szép, ápolt. egészséges gyerekekről, de a levelekből egy egészen más világ nyílik ki.

Diana a legidősebb gyerek a családban, 3 kisebb testvére van, az ötödik, legkisebb gyerek  nemrég halt meg. A szülők alkoholisták, alkalmi munkákból élnek. Azt gondolom, Diana már régen átvette a családanya szerepét, ő törődik a kisebbekkel, ezért nem ír már, talán nem is tanul már magyarul. A tanító szerint az öccsei is járnak a délutáni magyariskolába, talán jobb ott, mint otthon, nem tudom. Szurkolok nekik, hogy egészséges lelkű emberek legyenek, amíg csak tehetem, támogatni akarom őket. 

Egy kicsit szétszórt család a mienk, különösen férfiágon. Én se panaszkodhatok, de még mindig él bennem a sérelem, hogy apám egyszer szembejött velem az utcán, és a felismerés legcsekélyebb jele, egy árva szó nélkül el is ment mellettem. Én meg ott álltam a köszönésre nyitott számmal meg a ráfagyott mosollyal. Bár örülnöm kellett volna, hogy nem vett észre, mert éppen tilosban jártam, valami fiúügy miatt, de annyira zokon vettem, hogy egy lépésnyi távolságból nem volt képes észrevenni/felismerni, hogy évekig orroltam miatta.

Most a tesómmal vannak hasonló tapasztalataim. Időről időre elmegyek mellette az autópályán. Magától nem vesz észre, nem ismer fel, ezt már elfogadom. Nyilván el van merülve a gondolataiba, az útra vagy az útitársaira koncentrál. De szeretnék köszönni neki, így változatos módokat eszeltem ki, hogy felhívjam a figyelmét. Dudálok, villogok, beállok elé, vészvillogózok, beleállok a fenekébe, ami neveletlenséget el lehet követni, elkövetem. Semmi. Még annyi se. Ma ismét találkoztunk, s bennem az merült fel, hogy lehet hogy csak egy fantom vagyok, azért nem lát? Itthon megnyugtattak, hogy igenis létezem, látszom, és legközelebb koccintsam meg hátulról, akkor majd biztosan észrevesz. Hát, még gondolkodom. Talán előtte még a hajókürtöt megpróbálom.

8 nap múlva  lesz 1 éve, hogy meghalt. Az elmúlt 1-2 napban sokat gondolkodtam azon, hogy milyen fura is az ember. Beteg volt, hosszú leépülés elé nézett, és mind fel voltunk rá készülve (vagy azt képzeltük hogy fel vagyunk), hogy keserves vége lesz. Nem így alakult, keserves lett, de nem úgy ahogy számítottunk rá. És itt jön az emberi furcsaság. Mindannyian tudjuk, hogy jó ez így, tulajdonképpen a legjobb, ami történhetett, mégis, sokáig éreztem úgy, hogy átvertek. Hogy elvett tőlem a sors valamit, amitől nagyon tartottam, amit  a hátam közepére se kívántam, de mégis járt nekem. Egyrészt jól tette, hogy elvette, másrészt meg nem erről volt szó. És nem értem. Miért hiányzott valami, ami rossz lett volna? Talán azért mert elköszönhettünk volna egymástól? Talán értette volna, talán nem. A kóma alatt is elköszöntem, többször is, de az mégis más, nekem legalábbis  más volt. Semmit nem ért.

Bölcsek az öregek ezzel a gyászévvel, tényleg egy év kell mire elsimulnak bennünk a  dolgok, még akkor is, ha kifelé nem gyászolunk. Még mindig szeretnék elköszönni, de már elfogadom hogy így történt. Legjobban. Szóval viszlát :)

Igazából nem félek már, de gyerekkoromban nagy mumus volt. Pedig egyszer megpróbáltam összebarátkozni eggyel, de nem sült el jól.

A környék, ahol felnőttem, belváros, 5-10 perc sétára van a Városházától, de régen elég falusias környék volt. Állatokat is tartottak néhányan, meg volt néhány család, akik fuvarosok voltak. Nem teherautóval, hanem lovaskocsival. Egyszer az egyik fogatban az egyik ló elesett, vagy inkább összeesett. Két házzal odébb történt az eset, mi,  gyerekek azonnal odagyűltünk bámészkodni. Ismertem a fuvarost is, a lánya iskolatársam volt.

Bonyolult helyzet volt, a felnőttek tanácstalanok voltak. A lovat felállítani nem tudták, hiába vágták le róla a hámot. Kettesfogat volt, a másik ló is útban volt, meg a szekér is rakott volt, valami nehézzel, már nem emlékszem mivel. Sokszor próbálkoztak, aztán egy idő után a gazdája aggódni kezdett, hogy nem jól fekszik, alatta van a lába, eltörik a bordája, megfullad. A ló tényleg egyre rosszabbul nézett ki, egy tükörrel nézegették hogy lélegzik-e még. Végül ki kellett mondani, hogy nincs mit tenni, a ló menthetetlen. A gazdája nem akarta hogy tovább szenvedjen, megkért valakit hogy hozzon egy kést. Eltakarták a másik ló szemét és elvágta a ló nyakát. Ömlött a vér, amit a két, összefogott  tenyerébe merített és ivott belőle. Olyan volt, mint egy pogány szertartás, vagy mint egy mozi. Nem féltem, inkább furcsa érzés volt, azt mondanám, zavarban voltam. A tetemet még aznap elvitték, de a vér napokig ott volt az aszfalton.

Emiatt az eset miatt aztán sokáig elég tartózkodóan viselkedtem lovakkal szemben. Egyszer mégis megpróbáltam rendezni a viszonyt. Egy árokparton legelésző lóval kezdtem barátkozni, a létező legbalfácánabb módon. Én álltam az árok alján, a ló meg a tetején. Simogatni próbáltam az orrát, a homlokát, beszéltem hozzá, ő meg érdeklődve közelebb dugta a fejét. Ettől a mozdulattól elvesztette az egyensúlyát és csúszni kezdett az árok feneke felé. Felém. Elég gyorsan. Elugrottam, meg neki is volt annyi esze hogy velem ellentétes irányba ugorjon ki, de bimbózó érzelmeimnek nem tett jót az eset. Aztán ennyiben maradtunk.

Ez lesz a negyedik nyarunk itt a mocsárban. Láttam már minden évszakot, többször is, és már tudom hogy a tavasz vége, nyár eleje a kedvencem. Ami pont most van.

A növények miatt ez a kedvenc időszakom amúgy, mert ilyenkor már jó az idő, de a zöld még friss zöld. Megfelelünk a kertváros definíciónak, nem annyira a hobbikertek miatt, bár azok is vannak, de inkább a dísznövények miatt. Hely van bőven, a talaj nedves, egy csomó bokornak, fának ideálisak a körülmények. Tömött sövények vannak, gyümölcsfák, díszfák az utak mentén. Mindig virágzik valami, mindig lehet látni valami érdekes, különleges szépséget. Gyakorlatilag semminek a nevét nem tudom, de nem is fontos, az összképet szeretem. Hazafelé jövet, ha van időm, gyakran teszek kerülőt valamerre, csak úgy, nézelődni.

Rendes népség lakik itt, mindenki rendben tartja ami hozzá tartozik, de nincs túllihegve a dolog. Megnyírják a fákat-bokrokat, lenyírják a füvet, és kész. Ez mondjuk azt jelenti hogy nagyon ritka az az időpont amikor nem zümmög valahol egy fűnyíró, de a fák elég jól megfogják a zajt. Nemrég jártam a Gyep felé, amiről korábban már írtam egyszer, az most is tökéletes persze, még mindig beteg vagyok az irigységtől és a csodálattól. Esténként meg mindenki locsol, ahogy besötétedik szépen beindulnak az időzített öntözők és csak a surrogás hallatszik.

Nem is említve a madarakat, fiókástul, felbátorodva randalíroznak a ház körül, és szemrehányóan néznek rám, ha úgy érzik, hogy  bepofátlankodok az életterükbe. Pedighát...

Szeretek utazni, a magam módján megnézni a világot, bár olyan nagyon sokat nem utazgattam eddig. Nyaralni mondjuk nem tudok, fáraszt a tétlenség. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, persze csináltunk ilyen klasszikus nyaralásokat, ahogy azt kell.

Néhány éve újra úgy utazunk, az egyik családtaggal, ahogy nagyon szeretek. Bámészkodva, többé-kevésbé felkészülve, benyomásokat gyűjtve. Nem rokonokként utazunk ilyenkor, hanem útitársakként. Olyan útitársakként, akik jól ismerik egymást. Tudják, hogy a másik mit gondol, mi érdekli, látják mikor fáradt, mikor mihez van/nincs kedve és figyelembe veszik egymás igényeit. Nincs szülő, aki megmondja mi van, és nincs gyerek, akinek kívánsága van, egyenlőség van és demokrácia. Ugyanakkor rengeteg közös élményünk van (meg hát a vérvonal is, ugye!), így nagyon jól működő útipárost alkotunk.

Örülök, hogy így szét tudjuk választani a dolgokat, de annak még jobban, hogy milyen olajozottan működünk együtt. Viszonylag keveset találkozunk év közben, 3-4 szóval beszéljük meg a terveket, szétosztjuk a feladatokat (én igyekszem kihúzni magam, csak az észt osztom), és nincs morgás (zsigerből se) ha valaki elszúr valamit. Egyik évben az indulás előtt két nappal derült ki, hogy a személyim fél éve lejárt, útlevelem meg nincs (ezt tudtam, de a személyit nem). Ettől elég ideges lettem, de végül megoldódott és nagyon hálás voltam a különböző vitriolos megjegyzések mellőzéséért (később azért megjöttek). Most megint tervezgetünk, várom a nyarat. Király lesz.

Van a családban ingázó, hétközben az egyik városban, hétvégén a másikban él. Az egyikben vezet némi háztartást is, hétfőn meg extrém korán kezd, így kialakult az a rendszer, hogy vasárnap délután, mielőtt ráfordulna az autópályára, bevásárol a következő hétre.

A vasárnapi zárvatartás azonban alapjaiban rengette meg ezt a jól bevált rendet (a saját életritmusomat is, de az egy másik történet). Mivel a hétfő továbbra sem játszik, a heti bevásárlás előre felé tolódott. Konkrétan péntek délutánra, a másik ingaszakaszra. Ami további problémát generált, nevezetesen a hűtés kérdését.

Akkora hűtőnk van, ami egy ekkora háztartásba kell. Néha tömve van, néha üres, általában hétvégén van jobban tele, akkor többen is vagyunk, meg többször is eszünk otthon, főzünk, stb. Így a péntek délután érkező extra adag váratlan helyzet elé állított minket. Az első reakció a morgás volt, ez hamar lezajlott, értelmes emberek vagyunk, csak zsigerből morgunk.

A második fázis már hosszabb volt, a bizonytalanság fázisa. Kié ez a valami itt a hűtőben? Vajon közpréda, vagy el akarja vinni? És a másik oldalon is: jesszusom, ezt én vettem? Most mit vigyek el? Nem tartom fejben a hűtő tartalmát, néha voltak meglepetések eddig is, most rendesen kitört a káosz. De még ennél is rosszabb az állandó helyhiány. Mégis, úgy tűnik, ez lesz a megoldás, mert kialakul belőle egy játék, ami felold minden feszültséget.

Ez a játék pedig a „ki tud még betenni valamit a teli hűtőbe?” Meleg van, már nincs meg a ’kiteszem ide-oda egy időre opció’, mindent hűteni kell. Optimalizálunk és újraoptimalizálunk, és büszkék vagyunk magunkra. A hűtő remek partner, mindent elnyel. Nincs az a tömött polc ahova ne lehetne még valamit betenni. Fog ez menni.

Olyan időszak van most a munkahelyen, hogy tele vagyunk kisgyerekes apukákkal. Nagyjából hasonló korú a teljes csapat, most valahogy elért minket egy baby-boom. A 3 lányból kettő elment szülni, maradtak az apukák. Imádnivalóak. Pont olyanok mint a csajok, a korábbi témák (IT problémák, ügyfelek, autók, kütyük) helyett a napi társalgási témák a csecsemőtáplálás, szoptatás, mozgáskoordináció, gyerekorvosok, oltások lettek. És semmi férfias tartózkodás, pont olyan mintha egy kismamaklub kellős közepén ülne az ember. Tény, hogy mindegyikük olyan helyzetben van, hogy nincs körülöttük nagycsalád, nagyszülők hada, ketten az anyukával kell megoldaniuk mindent, de boldogulnak jól. A sound designer a fellépéseit a vizsgálatokhoz igazítja, a bulik szigorúan csak fürdetés után vannak.

Ugyanakkor nagyon tetszik, hogy mennyire beleállnak az apaszerepbe. 5-10 éve ismerem mindegyiküket, van akit még régebben. Legtöbbjük pályakezdőként került ide, vagy nagyon kevés tapasztalattal. Éretlenek voltak, bolondosak, lükék. A bolondosság most is megvan még, de nagyon érdekes látni és végiggondolni, hogy mekkora változáson mentek át. Lazák nagyon a bejárási szabályok, nyugodtan lehet otthonról dolgozni szükség esetén, de lófarkas gitáros mégis szabadságra megy a gyerek első szülinapján, hogy ne csak otthon legyen vele, hanem teljes egészében rá tudjon koncentrálni.

Családcentrikus, gondos apukák lettek a csajozógépekből. Talán mégse kell még az a világvége.

Az első sétát ajándékba kaptam. Nem is tudtam előtte, hogy létezik ilyen, és élveztem nagyon. Mostanában nem nagyon van rá időm, de feltett szándékom, hogy annyit járok majd végig, amennyit csak tudok.

A tematikus sétákról beszélek, amik az elmúlt pár évben kezdenek elszaporodni. Kezelhető létszámú csoportok, hozzáértő sétavezetők, tömérdek érdekesség, egy adott témában.

Az első séta Budapesten volt, a zsidó gasztronómia témakörében, de a téma csak vezérfonal volt, többet tudtam meg a zsidó életről, kultúráról, szokásokról egy pár óra alatt, mint korábban összesen sem. Londonban Hasfelmetsző Jack témakörben egy végtelenül szeretetreméltó, lenyűgöző tudású, kedves sétavezetővel sötétedett ránk, minden perc kincs volt. Nagyon sok múlik a vezetőn, eddig mindig szerencsések voltunk.

Sajnáltam sokáig, hogy az én városomban nincs ilyen, hát most már van itt is. Kicsit más koncepció, párban vannak a séták, egy városi, valamilyen témakörben, aztán egy hét múlva ugyanaz a téma, a városon kívül, Lillafüreden, a Bükkben. Nem túrák ezek, semmi nehézség, csak érdekességek, akár görbebottal is. Pl. Miskolc mint kereskedőváros, aztán kereskedelmi útvonalak a város környékén. Vagy irodalmi séta a városon belül, aztán kívül. A sétavezetők váltják egymást, tanárok, történészek, művészek, építészek, ami éppen kell. Tetszik az is, hogy nagyon aktívak a sétálók (ez valószínűleg a Miskolc a múltban csoport létezése miatt van). Az egyik alkalommal előállt egy nő, szót kért és elmondta hogy az édesapja abban a házban volt segéd, ami előtt éppen állunk, és elhozta a segédbizonyítványát is, megmutatni. Máskor valaki a "Tudja-e valaki, mi volt ennek a háznak az eredeti funkciója?" kérdésre az "Igen, a nagyapám cukrászata volt itt" válasszal bűvölte el a hallgatóságot. Egy olyan kapuról, ami előtt már több ezerszer mentem el, egyszer csak megtudtam, hogy le lehet ereszteni a pincébe, ami az építése idején egyedülálló megoldás volt. És tényleg, csak nem vettem észre eddig.

Miskolc nagyon megváltozott, amióta a gyárakat bezárták, visszatért a csendes, álmos kereskedőváros jellege, sokkal szeretnivalóbb, mint régen volt. Még a végén lokálpatrióta leszek.